Tanúságtételek

Lengyelország szíve: Jasna Góra – a Fényes hegy
Részletek egy 21. századi zarándok jegyzetfüzetéből

Koldusboton, törött mankón 
Jövünk búcsút járni, 
Szüzmáriás magyaroknak 
Kopott unokái. 
(Sík Sándor: Az andocsi Máriához)

Havas Boldogasszony napján, augusztus 5-én hajnalban indult egy 28 fős zarándok csoport, galgahévízi és aszódi nők és férfiak Bielsko-Bialába, hogy onnan 160 kilométernyi gyaloglás után megérkezzenek a lengyelek nemzeti kegyhelyére, Jasna Górára. 
Feltehetnénk a kérdést, hogy mit keresünk mi magyarok a lengyelek nemzeti kegyhelyén? A közös történelmünkben kell kutakodnunk, hogy megtaláljuk a választ, ami szívet melengető. Nagy Lajos királyunk uralkodása alatt érkeztek a pálosok – az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend – Czestochowába, ahol a király helytartója, Opolei Ulászló herceg 1382-ben adományozta a rendnek a területeket. Egy kis templom állott Jasna Górán, a Segítő Szűz Máriáról nevezték el, s benne a kegykép, melyet a hagyomány szerint Szent Lukács evangélista festett annak az asztalnak a lapjára, melynél a Szent Család imádkozott… Ezt az ereklyét őrizték századokon át a pálosok és őrzik napjainkban is.

A lengyel történelem egyik jeles esztendeje az 1655., amikor is a protestáns svédek lerohanták az országot és november 18-án Müller tábornok háromezer fős serege bekerítette a falakkal védett kolostort. Az elbizakodott katona azonnali és feltétel nélküli megadást követelt, de Augustyn Kordecki perjel a szent hely védelme mellett döntött. 170 katonával, 20 nemessel és 70 szerzetessel 40 napon át dacolt a túlerővel és az ostrom végül a lengyelek győzelmével végződött. Mondani sem kell, hogy a védők és a lakosság a csodálatos diadalt Szűz Mária közvetlen közbenjárásának tudta be. 
A győzelem hírére fellelkesült az ország népe és újra csatasorba álltak a derék polákok. Uralkodójuk János Kázmér vezetésével kiűzték a svédeket az országból. A király 1656. április 1-jén Lwówban felajánlotta országát a Szűzanyának.

Jasna Góra tehát nemzeti jelkép, a lengyel szabadság és vallásosság szimbóluma. Ide igyekeztünk a galgahévizi szalvatoriánus atyák vezetésével. 
Az újkori peregrinusok egy része már tizenhat éve Bielsko-Biala határából indul a hosszú gyalogútra. Mintegy két és félezer ember gyűlt össze a püspöki elbocsátó szentmisére. Nyolc csoportba osztották a híveket, mi magyarok az ötödik csoportban, kétszáz lengyel társaságában vágtunk neki az ismeretlennek. 
Érkezésünk napjának estéjén – magam csak nulladik napnak írtam jegyzetfüzetembe – megkaptuk zarándok könyvünket és kitűzőnket. A szervezők kérésére nemzetiszín szalagot viseltünk, mert így jobban figyelhettek ránk. 
Induláskor a napjaink azzal kezdődtek, hogy csomagjainkat – bennük a hat napra szánt ruhaneművel, élelemmel és hálózsákkal – a modern kor társzekerére, teherautóra pakoltuk. Esténként a szálláshelyeken találkoztunk csak a jól kitömött bőröndökkel, táskákkal. 
A gyalogos zarándoklat első napján a kijelölt útvonal szerint 25 kilométeres távot tettünk meg Broszkowice faluig. Dagadó hátizsákokkal, felesleges holmik tömkelegével tapodtuk a forró aszfaltot. Általában két, két és fél órai gyaloglás után következett fél, egy óra pihenő. Eleinte az órámat néztem, hogy tudjam, hol tartunk időben. Később már a lábam volt az idő múlását jelző szerkezet: a kétórai gyalogláshoz közeledve elkezdett égni a talpam, erről tudtam, hogy elérkezett a pihenés ideje. 
Hangosan – hiszen volt mobil hangosításunk – és jókedvűen kaptattunk a lankást tájon. A falvak lakói kíváncsian szemlélték a zarándokokat, gyümölccsel, süteménnyel, teával és vízzel kínáltak bennünket. Délutánra megjelentek az első hólyagok, így lett dolguk a Máltai Szeretetszolgálat embereinek. Este Rajskoban külön szálláson háltak a nők és a férfiak. Az otthoni szeretteinkkel sms-ben tudattuk a legfontosabb, velünk kapcsolatos híreket. 
Sms: Jól vagyunk, van eü. ellátás! A lengyelek nagyon barátságosak. Ma kb. 30 km van mögöttünk! Vízhólyag nincs, bizsergő fáradtság van!

A második napon 27 kilométert gyalogoltunk. Oswiecim – Auschwitz mellett az egykori hírhedt haláltábor szögesdrót kerítése és őrtornyai szinte rám szakadtak. Elképesztő mire képes az emberi aljasság… Ahogy szaporodtak a kilométerek, úgy lettek egyre laposabbak a hátizsákok. Már csak arra figyeltünk, hogy elegendő víz legyen nálunk. Menet közben ugyanis nem volt lehetőség vízvételre. A pihenőkön – egy-egy templom kertjében –, a helybeliek gazdagon megvendégeltek bennünket. Kezdtük megtanulni jól beosztani az időnket: ettünk és izmainkat lazítottuk, masszázzsal és krémekkel! Cipőnkből kibújtunk és lábunkat megtámasztottuk, hogy kíméljük a visszereket… Az egyik pihenőn, ami egy a katolikus egyház által fenntartott kórháznál volt, csatlakoztak hozzánk értelmi fogyatékos gondozottak. Ők, lila kendővel a nyakukban, gondozóik kíséretében folyamatosan a csoport élén haladtak. 
Este Trezbianában aludtunk. Míg a csomagjainkra vártunk fáradtan, sajgó lábbal, néztük az irányító lányokat és fiúkat, akik legalább harmadával többet gyalogoltak nálunk. Éppen bokorugró versenyt tartottak…

Az ország második legjobb középiskolájának tornatermében és minden elképzelhető helyiségében vertünk tanyát. Visszatértek a régi „szép idők”: sorban álltunk éppen úgy, mint valaha a szocializmusban, csak most nem a hentesnél, hanem a zuhanynál, vécénél. Az atyák késő estig vízhólyagtól teli talpakat kezeltek. 
Sms: 35 km a mai teljesítményünk, hólyagok nélkül! Egy iskola tornatermében alszunk! 
A harmadik napon 35 kilométert mentünk nehéz, sivatagos majd köves, vízmosásos erdei terepen. Feleségemmel pillanatokra találkoztunk a napi gyaloglások során. A csoportban ugyanis állandóan változott a rend. Mindenki igyekezett elöl gyalogolni, ennek okán az ember folyamatosan került hátrább és hátrább. Majd ismét előre indult és ebben az állandó mozgásban véletlenszerűen „randiztunk”. Közben „felfedeztek” bennünket! Délután a hatos zarándok csoportban gyalogoltunk néhányan, hogy a „zarándok rádióban” a magyar kultúráról és a több évszázados lengyel-magyar kapcsolatokról beszéljünk. János a lengyel-magyar határ változásaira fűzte fel érdekes előadását. Éva a magyar fiatalokról és a családok mindennapjairól beszélt. Eszter népdalokat énekelt. A pihenőn beértük a mi csoportunkat és a napot Trzebieslawicében, egy kedves lengyel családnál fejeztük be. Valósággal megszálltuk kétszintes házukat. Gazdag vacsorát kaptunk. Kedvességüket apró ajándékokkal köszöntük meg és együtt mondtunk esti imát. Szép fekete németjuhász kutyájuk reggel megkapta előző napi maradék szendvicseinket. 
Sms: Hahó! 40 km van mögöttünk, továbbra is hólyag mentesek vagyunk! Egy kedves lengyel család traktál bennünket!

A negyedik napon 24 kilométeres útszakasz várt ránk. A menet bal szélén lévő hangszórókból állandóan szólt a „zarándok rádió”: énekek, imádságok és elmélkedések. Lengyelül és magyarul hallhattuk az igét Isten szabad ege alatt. A hátizsákokon itt-ott zoknik száradtak a perzselő napsütésben. Többször figyelmeztettek bennünket a kalap viselésére. Vízkészleteink gyorsan fogytak. A hátizsákokat felváltva vittük hason és háton, mégis a nap végén bekeményedett a csuklyás izmunk… Kozieglówkiban aludtunk. A csoportok, a hatosban például több mint hatszázan gyalogoltak, más-más településen kaptak szállást. Néha többen voltunk zarándokok, mint egy-egy falu lakossága! 
Esténként a hólyagok felől érdeklődtünk: neked hány van? Megteltek-e újra vízzel? Kristóf, Róbert és Sztaniszlav atya rendíthetetlen buzgalommal kezelte az egyszerű eseteket. Hólyagom ugyan még mindig nem volt, de már én is büszkélkedhettem aszfalt allergiával. A lábam szára bevörösödött, a máltaiak lekezelték kenőccsel és adtak kalcium tablettát. Hogy pihenni, aludni tudjak, lefekvés előtt fájdalomcsillapítót vettem be. 
Sms: www.sds.pl

Az ötödik napon újabb 23 kilométeres útszakasz várt ránk. Induláskor szemelt az eső, de csak addig, amíg előkotortuk esőköpenyeinket. Délelőtt mindössze két kilométer után már megálltunk piheni. Elterjedt a hír, hogy a papok futballmérkőzést játszanak az irányítókkal. A klérus lelépte a világiakat kilenc egyre! Délben elértük a lengyel autópályát, amin át kellett kelnünk. Közben folyamatosan szaporodott a zarándokok száma, találkoztunk a Krakkóból jövő csoportokkal. Hatalmas dugó alakult ki miattunk, a rendőrség ugyanis leállította a forgalmat. A tévében, a határátkelőkön lehet hasonlókat látni, azzal a különbséggel, hogy ott mindenki ideges, itt meg mosolyogtak ránk és integettek nekünk a járművekben ülők. Az átkelés után a falusi pihenő előtt fejedelmi ebéddel fogadták a magyar csoportot. Mivel „csak” 28-an voltunk és a háziak 60 főre számítottak, így több zarándoknak volt része a kiadós vendéglátásban! 
Sms:Túl vagyunk az ebéden, finom mákos-túrós sütit is ettem! 
A pihenő után a hármas csoportba mentünk át, hogy a „zarándok rádióban” ezúttal ott beszéljünk magunkról, kultúránkról. A magyar búcsújárási szokásokról és a búcsús kegyhelyekről tartottam egy rögtönzött kiselőadást… Évával pedig alakítottunk egy kéttagú „vegyeskart” és elénekeltük a Tavaszi szél vizet áraszt, című népdalt. Délután hosszabb pihenőnk volt. Egy folklór csoport szórakoztatott bennünket. A műsor végén össztánc: szerzetesek, nővérek és zarándokok ropták! Zawistna nevű faluban éjszakáztunk, egy csepp szobát kaptunk, amibe képtelenség volt csomagostól elférni. A bátrabbak a kertben éjszakáztak, én a helyi tűzoltó otthon nagytermében. Az állandó jövés-menésben is jót pihentem, mert Istennek hála van egy jó tulajdonságom: ha fáradt vagyok a leglehetetlenebb helyzetben is képes vagyok aludni. Reggel egy csótányt lakoltattam ki a hálózsákomból. Mint kiderült, csoportunkból már csak hármunknak nem volt hólyag a talpán: feleségemnek, Lujzinak és nekem!

A hatodik napon mindössze 19 kilométerre voltunk a végcéltól. 
Sms: Tegnap kalandos alvásban volt részünk. Továbbra is hólyag mentesek vagyunk! 
Borongós, párás időben indultunk el. Az ötös csoport fehér pólókba öltözött, ez volt a kitűzőnk színe is. Másfél órai gyaloglás után egy erdőben reggeliztünk, majd tizenegy órakor ismét felkerekedtünk. A városba érve mindenki a kegyhely tornyát kémlelte… Közben fehér lufikat osztottak ki a szervezők. Felfújtuk és egy műanyag nyélre erősítettük. Mellettem egy kisfiú nem boldogult a feladattal, hát segítettem neki. Később hozott még egy lufit. 
A sugárúthoz közeledve egyre fokozódott a tempó, a végén már majdnem futottunk. Az út két oldalán tömeg, mosolygó emberek integettek, kezüket nyújtották… Felértünk a kolostor falához, az egyházmegye püspöke személyesen fogadta a zarándokokat. Sírtunk, nevettünk a meghatottságtól. Bennünket, magyarokat, külön köszöntöttek. 
Sms: Most megyünk be a kegytemplomba! 
Az erőd hatalmas kapuja szűknek bizonyult, hiszen három és félezer ember préselte át magát rajta, hogy a kegyképet megnézhesse. A misén, csak mi magyarok, a klérussal együtt a díszemelvényen ülhettünk. 
Végigjártuk a kolostor utcáit, tereit és indultunk a hatalmas parkolóba, hogy megkeressük a Bialába induló buszt. 
Közben arról beszélgettünk, hogy van mit tanulnunk a lengyelektől. Úgy tapasztaltuk, hogy náluk a hagyománytisztelet és a keresztényi szeretet nem üres szólam csupán. Egyebet is tanulhatnánk: emberi tartást, a nemzeti érdekek következetes képviseletét az Unióval szemben is akár… Erről jut eszembe, hogy a középületeken csak a nemzeti lobogót látni és a Tesco régi üzemcsarnokokba is beköltözik, nem csak a város széli, önmaga által épített bádogvárba! 
Este a szalvatoriánus rendházban baráti beszélgetéssel búcsúztunk az úttól és egymástól. Többek között szóba került az is, ki milyen haszontalan dolgot hozott magával. Hát, akadt egy-két tárgy: portörlő, hajlakk, körömlakk, legyező, távcső és iránytű – utóbbi kettővel magam büszkélkedhetem. A végén erőst fogadtuk, hogy jövőre újra végig járjuk a most megtett utat. Felvetődött a gondolat, hogy ha leszünk elegen, hát külön csoportban megyünk. Nem tartottuk jó ötletnek, mert nagyszerűen éreztük magunkat lengyel barátaink körében!

A hetedik nap is ránk virradt. A reggel készülődéssel telt. Reggeli után szentmise és búcsúzás a csoportvezető atyától… Busszal mentünk a határig, majd gyalog keltünk át a Cseh Köztársaságba. Hűvös-szeles peronon vártuk a Zólyomba tartó vonatot. Természetesen késett 40 percet. Kapkodva felszálltunk a zsúfolt vasúti kocsiba, de mire a határőrök az okmányokat ellenőrizték már mindenkinek volt helye. Kikönyörögtem egy pecsétet az útlevelembe! 
Sms: Pillanatokon belül az ezer éves cseh-magyar határon vagyunk… 
Majdnem a magyar határig esett az eső. Arra gondoltam milyen szerencse, hogy szeret bennünket a jó Isten és nem áztatta el a zarándokokat gyaloglás közben! 
Érdemes volt végig menni a lengyel zarándokok útján, mert jutott idő elgondolkodni az élet és a vallás fontos dolgain. Valóban feltöltődött az ember, túl tudott lépni a hétköznapok apró dolgain. E sorokat írva jut eszembe, hogy egy hétig nem néztem televíziót, nem hallgattam rádiót, nem olvastam újságot és egyik sem hiányzott. 
Jó volt magyarnak lenni Lengyelországban, mert a vidék népe, a zarándokok tömege még komolyan gondolja, hogy: Polak Wegier dwa bratanki… Pár százan – a szalvatoriánus atyáknak köszönhetően – már magyarul is tudják: Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát! Igaz, a kiejtéssel még akadnak gondok…
Klamár Zoltán

" Semmi sem növeli úgy a lelki erőt, mint az önként vállalt szenvedés!"
Életem egyik legjobb döntése volt, amikor jelentkeztem erre a zarándoklatra!
Sok töprengés, félelem előzte meg a döntésem, aztán "lesz, aminek lennie kell" alapon belevágtam.
Szerencsémre Vali barátnőm is ezt gondolta, így együtt elkezdtünk edzeni. Heti minimum 3 alkalommal gyalogoltunk 10 kilométert, 2 óra alatt és úgy éreztük , felkészültünk.
Eljött a csomagolás ideje, s vele a gondolat: " Minek kellett ez nekem?"
Az indulás előtti misén felfogtam, hogy kemény lesz, és bármit hoz a sors, menni kell a cél felé.
Nagyon nehéz volt a csomagom, de mindig akadt, aki segített!!
A lemondás /pl. meleg vízről, folyó vízről, vetett ágyról / nem jelentett számomra problémát, mert az égési sérüléseim sok mindenre megtanítottak már. 
Az út jóval nehezebb volt, mint azt el tudtam képzelni, de annyi áldás kísérte, hogy a fájdalmak eltörpültek számomra ezek mellett!
A legnehezebb szakaszon a következő sorok jártak az eszemben:
" Mennyi lehet vajon hátra? Messze van még Betlehem? Ahol végre megállhatok, s magamat kipihenhetem?"- ezek Mária szájából hangzanak a gyerekek betlehemes játékában.
Az utolsó este pedig, a templom padlásán bekúszott az egész jelenet : Máriának nem volt választási lehetősége! Mennie kellett, haladni magzatával a szíve alatt, és ő nem panaszkodott: Akkor sem, amikor jászol lett a szállása és a Megváltót ott hozta a világra.
Az igazi egység, a Mindenségben rejtezik! - ezt a gondolatot hoztam vissza magammal a 3. utamról , a Fényes hegyről. 
Hét évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam, hogy gyalog térek egyszer ide vissza! 
Örülök, hogy vállaltam!
Vanóné V. Jutka

A zarándoklatról a szenvedés jut eszembe először. A szó nemes, jó értelmében. 
Eddigi életemben soha nem kellett hosszabb ideig fájdalmat elviselnem, vagy ha mégis, gondoskodó kezek, gyógyító körülmények között. Menet közben koncentrálni a sajgó lábakra, a mellettem haladókra, egy-egy beszélgetni vágyó társra – ez nagyon nehéz volt nekem. A fejemben éreztem a lüktetést, szinte már feladtam, aztán kezdett kitisztulni minden. A fájdalom ugyan megmaradt, de éppen elöl mentem, és ráláttam a csoportunk táblájára, a rajta lévő Krisztus-arcra. Az egész útról ezt a képet őrzőm a legélesebben. Jézus fájdalmas szenvedését, mint érző ember, eddig is csodáltam, a keresztutakon át is elmélkedtem, most viszont kézzel foghatóvá vált ez a csoda, pedig milyen messze voltam az Ő kínjaitól. Nagyon megrendített ez az élmény, a további napokon már fel tudtam ajánlani a szenvedést betegekért, igazán szenvedőkért, családtagokért. 
Mintha most értettem volna meg igazán, hogy értem is meghalt a kereszten. Rám olyan hatása volt, hogy tudom, min változtassak az életemben. 
Féltem eddig, hogy az esetleges betegséget, tragédiát, szenvedést hogyan tudom elviselni, ki fogom-e bírni, de most már látom, hogy a szenvedés mellé segítséget, erőt is ad, és bízom Benne.

Kellett egy kis idő arra,hogy megfogalmazódjon, mit is adott a zarándoklat? Már tisztul a kép bennünk. Amellett,hogy jó volt kizökkenni a mindennapok taposómalmából,úgy érezzük sokkal többről van szó. Volt előttünk egy távoli cél, amit el akartunk érni anélkül, hogy tudtuk volna mi vár ránk. Azok, a máskor oly természetes tényezők, mint az ivóvíz, étel, fekhely, megbecsült dolgokká váltak. Nem a legfontosabbak voltak, de nagyon tudtuk értékelni amikor hozzájutottunk. 
A másik fontos érzés a közösség szeretetének, egymásra figyelésnek az átélése. Jó volt érezni, hogy törődtek velünk a többiek, nem hagytak elcsüggedni akkor, amikor túlságosan nehéz volt az utat járni. Őszintén akartak segíteni, és közben megismerkedtünk egymással, megnyíltunk egymás felé. Bennünk is egyre fejlődött az az érzés, hogy együtt járva utunkat minden lehetséges, mert nem vagyunk egyedül. 
Viszont lehetőségünk nyílt arra is, hogy magunkba nézzünk. Hallgatva a szép énekeket, az atya által hozzánk intézett elmélkedéseket, olyan belső elcsendesülés, letisztult gondolkodás jelentkezett, amit nem hittünk volna. 
A megérkezés Czestochowába több volt mint öröm. Nagy hála, köszönet és boldogság volt bennünk a Szűzanya felé, aki mellettünk volt utunkon,aki segített minket abban, hogy elvigyük Hozzá szeretetünket. Szerintünk nem lehet szavakkal kifejezni a megérkezés pillanatát, ezt át kell élni. 
Szeretnénk köszönetet mondani az atyáknak, akik elhívtak a zarándoklatra és mellettünk voltak. Jó kedvre derítettek, fáradhatatlanul irányítottak minket. Nem felejtjük el a lengyel emberek szeretetét sem, azt a nagy odaadást, törődést amellyel segítettek minket a zarándoklat alatt. 
Isten áldja meg mindannyiukat!
Gódor Antal és Gódorné Éva

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. (…) Boldogok a békességszerzők, mert Isten Fiainak mondják őket. Boldogok”… Boldogok. Gondolkodtam, hogyha egyszerűen szeretnék zarándoklatunkról beszámolni, melyik lehet az a szó, ami mindent elárul: boldogok. A zarándok boldog, mert nemcsak a nyolc boldogságban felsorolt kegyelmeket ízleli meg. Hogyan is tudnám leírni azt az érzést, amikor több százan együtt, vidáman Istent dicsőítve, énekelve, imádkozva, sokszor önnön erőin túllépve gyalogolnak fiatalok, idősek együtt a Szűzanyához, szívükben édes szándékokat hordozva? Akik zarándokolhattunk 2007. augusztusában Bielsko-Białából Częstochowáig 6 napon át gyalog, azok tudják micsoda boldogság ez. Többen is mondták, „de jó lenne mindig így maradni”!

Életem első gyalogos útja volt. Elsődleges motivációmat a húgommal való együttlét adta, akivel külföldi tanulmányaim miatt keveset találkozhatunk, s mivel ő immáron másodszor vágott neki a nagy útnak, gondoltam most vele tartok. Bevallom, fizikailag teljesen készületlenül ért a dolog, mert sok elfoglaltságomra hivatkozva kissé hanyagoltam hétköznapjaimban a sportolást… de azt gondoltam, mit nekem gyaloglás! Fiatal vagyok, s az ember így is úgy is egész nap a dolgai után futkos, nem lehet ez nagyon más. De igen, a zarándoklat nagyon nem ugyanaz! Ha a csoport nem hordozott volna, azt hiszem csak kevesen, vagy senki sem tudta volna ilyen tempóban ezt a 160 km-es távot megtenni. Izomláz, vízhólyag, boka, térd fájdalmak, aszfalt allergia… kinek mi jutott, hordoztuk a magunk és egymás törékenységét türelemmel és szeretettel. Hála Kristóf atyának és a Máltai Szeretetszolgálatnak, akik folyamatosan enyhítették esténként fájdalmainkat. Mint Kis Szent Teréz írta a saját szenvedéseiről, „nem gondoltam volna, hogy ennyit lehet szenvedni”, én sem feltételeztem volna soha, hogy ez az út ennyire megterhel majd. Most kérdezhetnék, hogy „miért írt akkor az elején annyit boldogságról”? Azért, mert ez a talán nevetségesnek tűnő fizikai megpróbáltatás hangyává törpült a szellemi és lelki ajándékok mellett. Ilyen ajándék volt számomra például a lengyel nép melegszívűségét megtapasztalni. Különösen meghatott és lelkesített a magyarok iránti szeretetük. Ajándék volt a példaértékű hivatásokkal való találkozás, mind szerzetesi, mind házas életű embereké. Sokat tanultam tőlük az út során, talán ők maguk nem is tudják mennyit. Ajándék volt megtisztulva a Szűzanyához megérkezni, a megérkezés pillanata különösen! Boldogság volt énekelni, imádkozni, együtt lenni. Megértettem azt, hogy a zarándokút kicsiben olyan, mint az életünk: sok fájdalommal, megpróbáltatással jár, sokszor azt hisszük az erőnkön túl próbálnak meg minket. De mindez annyira eltörpül az Isten szeretete mellett, hogy az emberben végtelenségig kitárul a bizalom, hit, remény és a szeretet és megérti, egész úton Isten hordozott. És akkor az ember boldog, nagyon boldog.